Az expresszionizmus szülőhazája Németország, sőt ezen irányzat művelői elsősorban a német irodalom alakjai,
ill. német nyelven alkotó (osztrák, svájci) szerzők.
Az expresszionizmus 1905—1920 között alakul ki, német folyóiratok és könyvkiadók körül.
Drezdában 1905—1913 között működik a Die Brücke ('a híd') folyóiratról elnevezett csoport,
céljuk (a cím szerint is) a német és a francia modernség összekötése; a vezetőjük Kirchner
(Ernst Ludwig, 1880—1938) festő és grafikus.
Az irányzat esztétikai alapjait
Worringer (Wilhelm, 1881—1965) fogalmazta meg először az Absztrakció és beleérzés c. írásában
(Abstraktion und Einfühlung, 1908); szerinte a művészettörténetben a címben jelzett két alapművelet harca folyik.
A második német csoportosulás középpontja a Der Strum ('a vihar') című irodalmi folyóirat
Berlinben 1910-től, valamint a Die Aktion ('a tett') c. folyóirat ugyanitt 1911-től.
(Ennek "aktivizmusa" lesz Kassák Lajos legerősebb inspirálója.) Jelentős a berliniek
Az emberiség alkonya c. költői antológiája is (Menschheitsdämmerung, 1919), ennek újszerű
nyelvi eszköze a puszta felkiáltás.
Münchenben a Der Blaue Reiter csoport működött 1911-től, a nevük az expresszionista
festő Kandinszkij itt kiállított képéről származik (A Kék Lovas). Tekintélyes
támogatójuk Bécsből Schönberg (Arnold, 1874—1951) zeneszerző, a "dodekafon"
irányzat atyja, mellesleg képzőművész.
A vezető német expresszionisták: Benn, Stramm, Trakl és Werfel.
Benn (Gottfried, 1886—1956) német költő, dráma- és esszéíró, mellesleg orvos.
Az emberi lét tragikumának mély átérzője, jellegzetes költeménye a Hullaház
(Morgue, 1912). A versnyelvet képessé tette a darabokra töredezettség létélményének kifejezésére.
Stramm (August, 1874—1915) drámáiban a szereplők bábfiguraszerű, sematizált alakok,
kilátástalanul élik elfojtott életüket. A versei zaklatottságot éreztetnek;
rövid sorokban szóösszetételek és egyéni szóalkotások sorakoznak.
Trakl (Georg, 1887—1914) osztrák költő, a szimbolizmustól jutott el
— az impresszionizmuson át — az expresszionizmusig.
Költeményeiben a spirituális tér új dimenzióit tárja fel: álomszerű víziókat rajzol,
színszimbolikát alkalmaz. Világképe misztikus és dekadens.
Werfel (Franz, 1890—1945) osztrák költő és író, a húszas évek első felében a
legjelentősebb expresszionista szerző. A humánum következetes szószólója.
Becher (Johannes Robert, 1891—1958) lelkes hangú expresszionista
költő és író, az Aktion körének tagja.
Az expresszionisták táborához tartozott még pl. Bahr (Hermann, 1863—1934) osztrák író,
Lasker-Schüler (Else, 1869—1945) német költőnő, Stadler (Ernst, 1883—1914)
költő és irodalomtörténész, Ball (Hugo, 1886—1927) német, majd svájci költő,
Hoddis (Jakob van, 1887—1942) német költő, Lichtenstein (Alfred, 1889—1914)
költő és prózaíró, Toller (Ernst, 1893—1939) drámaíró és költő, valamint
Edschmid (Kasimir, 1890—1966) prózaíró.
Figyelemre méltó expresszionista prózaíró volt a Döblin (Alfred, 1878—1957),
stílusa groteszk. Jelentős alkotása a Berlin Alexanderplatz c. regény (1929),
montázstechnikával íródott szociológiai-biológiai mítosz.
Mann (Heinrich, 1871—1950) regényíró és esszéista, Thomas Mann testvérbátyja.
Politikailag elkötelezett, baloldali, radikális hangú író és gondolkodó volt. Témavilága: a művészet és az élet, a tett és a szellem kapcsolatai, valamint a társadalmi igazságtalanságok következményei.
Az expresszionista dráma első számú alkotója volt Kaiser (Georg, 1878—1945),
művei kiélezett társadalmi ellentéteket ábrázolnak. Világirodalmi jelentőségre azonban nem ő tett szert.
Brecht (Bertolt, 1898—1956) a műfajt világirodalmi hatókörben megújító drámaíró,
valamint költő. Expresszionista célzattal lép a pályára, absztrakt és dinamikus színpadképpel,
éles kontúrok alkalmazásával; Berlinben a Deutsches Theater rendezője lesz.
A mestere itt Reinhardt (Max, 1873—1943), rendező és színészoktató, elmélyült
és összehangolt hatásrendszerű előadások létrehozója, valamint Piscator
(Erwin, 1893—1966), a politikus, agitatív színház megteremtője. Brechtet
dramaturgiájának kialakításában a színpad és az élet közötti különbség
tudatosításának célja vezérli, fő módszere az elidegenítő effektusok
alkalmazása: hang- és fényhatások, feliratok, különös stílusú dalbetétek
és táncok, a színészek semlegesített szövegmondása, valamint narrátor alkalmazása.
Darabjait epikum (a cselekmény szerepének megnövekedése) és erős didaktikus jelleg
is jellemzi. Kiemelkedő művei: a Háromgarasos opera (Dreigroschenoper, 1928),
a Kurázsi mama és gyermekei (Mutter Courage und ihre Kinder, 1939), valamint
A szecsuáni jólélek (Der gute Mensch von Sezuan, 1940).
O'Neill (Eugene, 1888—1953) amerikai drámaíró a naturalizmus, a realizmus,
a szimbolizmus és végül az expresszionizmus jegyeire támaszkodva alakította
ki a modern amerikai drámát. Alaptémája a személyiség tartalmai, az önkeresés
és az önfelismerés. Főműve az Amerikai Elektra c. trilógia (Mourning Becomes Elektra, 1931).
A zeneszerző Webern (Anton von, 1883—1945) Trakl és George expresszionista
költeményeinek megzenésítésére vállalkozott.
A magyar expresszionizmus Kassák révén azonnali és közvetlen kapcsolatban á
llt a német alapítókkal, bár maga Kassák kezdetben az avantgárd egészét kívánta
képviselni és meghonosítani. A Tett (1915—1916) és a Ma (1916-tól Budapesten,
1920-tól Bécsben) című folyóiratai mégis elsősorban expresszionista tartalmúak
voltak, illetve a belőle kifejlődő aktivizmusé.
Ady Endre világképét és verseit a világháború megélése formálja súlyosan drámaivá.
Szabó Dezső (1879—1945) fő alkotása Az elsodort falu (1919), ebben a magyarság
sorsáról fest komor tónusú képet. Írásmódját mind a szereplők és a történet
ábrázolásában, mind az írói reflexiókban igen erős érzelmi túlfűtöttség határozza meg; stílusa modorosan expresszív.
Móricz Zsigmond realista-naturalista írói világához az expresszionista
stílusjegyek is kapcsolódnak.
Déry Tibor fiatalon — Bécsben — Kassák köréhez csatlakozik, az expresszionista
stílust is kipróbálja; ilyen tónusú regénye A kéthangú kiáltás (1922).
Babits Mihály az avantgárdból elsősorban az expresszionizmust szólaltatta meg,
pl.: Húsvét előtt (1916), ill. a Cigány a siralomházban (1926) c. költeményeiben.
Szabó Lőrinc (1900—1957) műveiben a lázadás és az individualizmus kap erős hangot.
Belső világát kíméletlen őszinteséggel tárja fel, az élve önboncolás poétája;
a költő a dacos tagadás esztétikumát is kialakítja. Stílusában antikizáló és
expresszionista vonások keverednek. Ilyen jellegű verseiből: Kalibán (1923),
Mérget! Revolvert! (1926).
Illyés Gyula költői nyelve az expresszionizmusból is merített.
József Attila ifjonti hevületű verseiben (pl. Nem én kiáltok, 1924) szólalt
meg expresszionista világlátással és stílussal.
Radnóti Miklós első köteteiben az antik formanyelvet expresszionizmussal és
szürrealizmussal ötvözte.
Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusában" az idill ellenpontjaként
expresszionista elemek is jelentkeznek.
Az expresszionizmus elemei számos más költőnk, írónk műveiben megjelentek,
így Petelei István, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula,
Dsida Jenő (1907—1938), Tamkó Sirató Károly, Tamási Áron (1897—1966),
Nyirő József(1889—1953) és Lator László (1927—) alkotásaiban is.